A szerző legújabb kisregénye nagyon aktuális témáról sző izgalmas lebilincselő történeteket. Lássuk csak...

BEVEZETŐ

 Érdekes, magával ragadó könyvet tart kezében a kedves Olvasó. És modernt. Nem kitalált történetekkel operál az Írónő, hanem a 21. század valóságát mutatja be körtönfalazás nélkül, lendületesen és lebilincselően.

   Modern életünk egyik legnagyobb pszichikai népbetegsége az elmagányosodásra és az abból kitörni vágyók több-kevesebb sikeréről, vagy teljes sikertelenségéről szól ez a könyv.

    Mert mit is tehet egy szingli a mai rohanó, de közben, anyagilag mind inkább, a kizsigerelt világunkban?

Égető magányát megszüntetendő megpróbál kapcsolatot teremteni egy másik személlyel, ami eddig érthető is.  DE HOL?

    Kávéházban nem ücsöröghet naphosszat, hiszen arra nincs ideje, diszkóban szavát nem érti az ember, ráadásul bizonyos kor fölött égető oda járni.

A közösségi házak, klubok lassan szinte mind megszűntek, utcán meg nem ismerkedik az ember, a szórakozó helyről már nem is beszélve.

S ezzel a kör bezárult. Mi maradt még lehetőségnek?   Persze! A házasságközvetítő. Ezek nem csak drágák, de az ember kellemetlenül érzi magát, mekkora lúzer lehet, hogy önmagától nem képes párra találni. Meg különben is a mai ember elsősorban társra, másod sorban szex-partnerre, és csak végszükség esetén vágyik házasságra.

Ezen igénynek viszont nem igazán felelnek meg ezek az irodák.

      Ezek tükrében, végső soron mi marad az ember lányának/fiának?

      Eltalálták: az internet különböző közösségi oldalai.

Vannak speciálisan az ismerkedésre szakosodott oldalak, ahol pénz és idő meg spórolása mellett számtalan emberrel ismerkedhetünk meg.

     Persze amilyen egyszerű volt ezt a mondatot leírni, sokszor olyan bonyolult és buktatókkal teli maga az ismerkedés.

Az egyik legkedveltebb, legtöbb tagot számláló ilyesfajta közösségi oldal a Badoo.

Erről szól a könyv.

    Az írónő a saját tapasztalását osztja meg olvasóival. Az ő legnagyobb erénye, hogy őszintén veti papira örömeit-csalódásait, hiszen személyesen tapasztalta meg a mennyet és a poklot.

Ettől olyan emberi a kisregény.

S ha már emberi, nyugodt szívvel ajánlhatom más embereknek is a LoveNet-ről szóló művet. Olvassák minden sorát olyan szeretettel, mint ahogyan azt az írónő papírra vetette.

Winczheim Tibor  író

NEM VAGY EGYEDÜL

Arcodon zizegő lágy tavaszi széllel

Hajadba matató türelmetlen kézzel

Tested becéző, simogató fénnyel

Éveidre mért szenvedéssel

Nem vagy egyedül!

/a szerző/

Az év csúcspontja volt a karácsony. A család minden tagja eljött azokon a napokon. A szűk család, a testvérek, menyek, vejek, gyerekek úgy kb. 20-25 fő volt. A mai napig sem értem, hogy hogyan fértünk be ilyen sokan abba a kis lakásba. Ha nem sikerült valami ok miatt valamelyik családtagnak eljönnie, akkor képeslapot küldött, “ Boldog karácsonyi ünnepeket “ szöveggel. Persze aki nem jött el, az nem is számíthatott ajándékra. A legnagyobb büntetés az volt, hogy nem ehetett Mama híres Töltött Káposztájából.

        A Töltött Káposzta nem csak arról volt híres, hogy különleges ízű, hanem arról is, hogy aki evett belőle, ha beteg volt meggyógyult, ha kedvetlen volt, jókedvre derült. Apu állítása szerint, még a buta is okos lett, ha evet az eledelek eledeléből. Ezen felül minden probléma megoldásának a kulcsa volt. Ha anyagi gondokkal küzdöttünk, mire befaltuk az utolsó falat káposztát, megszületett a megoldás a probléma rendezésére. Még munkahelyi konfliktus megoldására is ragyogóan fel lehetett használni.

       A Töltött Káposzta elkészítésének elengedhetetlen kelléke a cserépfazék volt. De nem ám innen-onnan beszerzett cserépfazék! Olyan cserépfazék, ami Erdélyből, Szatmárnémetiből lett beszerezve.Természetesen, az egyszerűség kedvéért próbálkoztunk mi itthoni cserépfazékkal is.       Mint kezdő háziasszony úgy okoskodtam, hogy egyik cserépfazék olyan, mint a másik. Hát nem.

       Ha olyan cserépfazekat sikerült találnom, ami pont úgy nézett ki mint Mama erdélyi fazeka rögtön megvettem. Alig vártam,hogy meghívhassam a család bármely tagját ebédre, csakhogy henceghessek a cserépfazekammal. Azt persze nem állítom, hogy nem volt ehető az én fazekamban főtt Töltött Káposzta, de az íze meg sem közelítette azt, amit a Mama főzött. Az sem nyugtatott meg, hogy bárki próbálkozott is a Töltött Káposzta elkészítésével, senki sem tudta azt az ízt, de még az ebéd hangulatát sem tálalni, mint Mama.

      Ha igazi, nagybetűs Töltött Káposztára fájt a család foga, felültünk a tíz órakor induló vonatra és leutaztunk Mezőhegyesre, hogy ott ehessük meg az eledelek eledelét. A vonaton ülve elmeséltem a gyerekeimnek a csodatevő, cserépfazékban főtt Töltött Káposzta történetét.

      Az 1960-as évek elején történt. Igen csak cudar világ volt.

Alig lehetett lisztet, cukrot kapni. Korlátozva volt a rizs, a hús mennyiségének a vásárlása is. Ha mégis érkezett valamennyi a boltba, hosszú tömött sorba rendeződött tömeg várta, hogy megkaphassa az egy főnek kiadható mennyiséget. Igazi művészet volt beszerezni minden napra a betevőt.

      Szeptember végére elkezdődött a kampány a cukorgyárban.

Az egész várost melasz illatú levegő lengte be. De még az sem tudta elnyomni az éhség, tolakodó illatát. Eljutottunk oda, hogy rendőrt kellett állítani az élelmiszerért álló tömeg mellé, hogy megakadályozzák a verekedést. A helyzetet súlyosbította, hogy a családok a gyerekeket is beállították a sorba. Volt, aki azért, mert a kampány alatt a cukorgyárban dolgozott és nem ért rá, akadt olyan is aki, azért mert több gyerek is volt a családban, több szájat kellett etetni. Mi is így voltunk.

      Karácsony felé közeledve beköszöntött az igazi zord téli idő.

Egyre kevesebbszer fordult elő, hogy élelmiszer érkezett a boltba. Csak mi gyerekek élveztük a tél adta örömöket. Egész nap a cukorgyár környékén sertepertéltünk, lesve a melasz vagy a cukorrépa szeletet szállító lovas szánt, hogy ahhoz kötve szánkónkat játszunk egy kicsit. Az iskolában szénszünet volt. Otthon is spórolni kellett a szénnel, így anyu nem bánta, hogy egész nap nem vagyunk otthon.

Estére, mire hazakeveredtünk, már főtt a krumplileves a sparhelten. Vacsora után lábmosás és már bújtunk is be a dunna alá. Minden este mesét olvasott anyukánk nekünk. Takarítást vállalt tehetősebb családoknál, ahonnan elkérte a régi Nők Lapját. A mi anyukánk meg boldog örömmel olvasta az azokban talált szebbnél-szebb történeteket és meséket.

       Egyszer csak abba maradtak a mesélések. Anyu ült a sparhelt előtt a kisszéken és maga elé bámult. Ha nem figyeltünk oda, még a tűz is kialudt. Ha apu nem főzött nem volt meleg étel. Semmilyen étel nem volt. Anyu meg órákat ült a sparhelt előtt a semmibe bámulva, vagy az ágyon, onnan nézve a falra akasztott, aranykeretes rámában foglalt, kézzel festett Jártó mama arcképét. Pár hét múlva már a ruha is lötyögött rajta. Egész nap az ágy szélén kuporgott. Végül apu sem bírta tovább és kihívta az orvost.

     Az élet Varga Úr! az élet, – mondta az orvos,–- még a nőket is megviseli, hát még az anyákat.

     A bajt csak tetézte, hogy közelgett a karácsony. Étel nincs, sütve nincs.

Apu éjjel – nappal dogozott, mivel a cukorgyári kampány miatt megnövekedett a tehervonat forgalom. Rekordtermés volt cukorrépából és csak úgy ömlött a sok cukorrépa a gyárba.

      Ez a kampány a remény kampánya volt, a jövőbeli jobb életre.

Nem volt olyan család, amelyik ne járult volna hozzá ahhoz, hogy minél több cukor kerüljön a raktárakba. Ki avval járult hozzá, hogy ott dolgozott a cukorgyárban, ki avval, hogy kikímélte az ott, feszített munkatempóban dolgozót. Vagy a mi családunk, ahol az apa nem lehetett a beteg felesége mellett, mert a vasút nem állhatott le. És voltunk mi gyerekek, akik a hokedlin állva főztük meg az első paprikás krumplinkat, megetettük a beteg anyánkat, megmosdattuk, a teknőben kimostuk a szennyes ruhát. És már nem gondoltunk a melasz illatot ontó lovas szánra.

      Szent este előtti fárasztó nap után én is oda ültem anyám mellé az ágyra, aki most is onnan bámulta az Erdélyben élő Jártó mama arcképét.

Amióta élek az a kép mindig ott lógott a falon. Még soha nem vettem a fáradságot, hogy jobban megnézzem. A kép maga, egy nem kifejezetten művészien megfestett arckép volt, aranykeretes rámában foglalva. A képen Jártó mama egy Szűz Mária szobor előtt ült, annak óvón kitárt karja előtt.

A képre rácsodálkozva, tizenegy évesen megéreztem valamit a lélekről és annak éhségéről. Fejem anyu ölébe hajtva elszunyókáltam. Erőteljes kopogásra ébredtem. Az egyik fűtőházi munkás volt. Mosolyogva mondta, hogy vendégeket hozott. Kitárva az ajtót, a keretben Jártó mama állt, kitárt karral. Anyám, csak úgy repült az anyukája karjába, óráknak tűnő percekig ölelve egymást.

     – Édesanyám – suttogta anyu, sápadt, vértelen, ajkával.

Mivel apánk újabb cukorrépa szállítmányért úton volt, fűtőházi munkások hoztak be felaprított fát és szenet is. Felélesztették a parazsat a sparheltben, hogy addig is örülhessünk egymásnak. A véget nem érő ölelésektől és simogatásoktól szinte alig tudtunk beszélni. Anyám és Jártó mama, az ágy szélén ülve simogatták egymást.

      – Édesanyám – suttogta anyám.

      – Kislányom – suttogta Jártó mama.

Ez az éjszaka nem az alvás éjszakája volt. De azért a természetnek megadva magunk, hajnal felé elaludtunk.

Másnap a ragyogó nap sugara ébresztett. A vastag hóra rávetődő nap csak úgy ontotta az életet adó fényét. Az álom lassan hagyta el tudatomat. Végre ráébredtem, hogy ez karácsony napja. Az ajándék, meg ott sürög-forog a konyhában. Már sült a bejgli. A sparhelt tetejét a nagyfazékban bugyborékoló tyúkhúsleves foglalta el.  A sarokban pedig ott állt a Töltött Káposztát tartalmazó cserépfazék.

       Anyám az asztalnál ült és csak úgy falta a hideg, az anyai kéz által elkészített, a fél világon átcipelt Töltött Káposztát. És akkor odafordult Jártó mamához, és csengő, nevető hangon megkérdezte:

         –  Édesanyám, mit segítsek?

        A várost beborító melasz illatból semmi, de semmi nem érződött. Egész más illat lengte be a lakást. Az élni akaró boldogság illata, olyan mélyen, ami már soha többé nem illanhat el.

Itt van az Advent napja s vár ránk Szerettünk.

Ez egy rossz tréfa volt, s boldogan nevetünk.

Amit eddig megéltünk, amit nem szerettünk,

Egy csettintés részedről, s elszáll felettünk.

Tudom, messze vagyunk még a sok földi jótól,

A reményt adó, áhított, biztató szótól.

Uram, vegyed életemből, minden kaphatót,

Csak halljam szívből nevetni a szomorkodót.

Még egyszer lássam nevetni csillogó szemét,

Nem vágyva a sírt, az élet adta teherért.

A boldog nevetéstől torzult vidám arcát,

Nem az életért vívott minden napi harcát.

Drága jó Uram! Hiszem, hogy Te megadhatod,

Láttál-e nála jobbat, ki életet kapott?

Mért méred vállára a súlyt bőven, marékkal,

Még nála rosszabbak nem kapják rossz szavakkal.

S bocsájtsd meg nekem ezt az esdeklő imát,

De őt ne szenvedtesd, szépítsd meg alkonyát.

Hagyd, hogy érezze, szép napod adta melegét,

Nem hagytad magára a földnek-e gyermekét.

Nézz fel a naptára, most van Advent hónapja,

Szóród ajándékod boldog-boldogtalanra.

Kérlek, tegyed meg nekem ezt az apróságot,

Mi ez Neked, ki teremtette e világot.

Szeretteiket sirató gondolatim csak

járnak ma este köröttetek…

Haló poraitokban nyugvó lényetek

előttem istenségek lettek,

könnyes szemeimet midőn

komor eső mossa,

arcomat pedig bánat szele fújja…

Kinézve a kórház ablakán,

A virágzó rétet látom tán,

De hályog van a retinán,

Virágzó rét? Nincs is talán.

Burjánzó sejtek gúnyos hada,

Tépi a testem, nincs bújni hova,

Az akarat, a szerencse csillaga,

Elfutott, vagy nem is volt soha.

Ősszel, ha szállnak a madarak,

Szívben, ha gyengül az akarat,

Ébredni vágyik a kikelet,

Ki fogja akkor a kezemet.

Tüzesen süt a nap sugara,

Ez még nem életem alkonya,

Vár még a szépség aranya,

Vár rám sok hajnal bíbora.

Hiszem, hogy nekem van erőm,

Életem nekem a szeretőm,

Rossz sejtek hiába burjánzanak,

Legyőzöm őket egy nap alatt,

Egy ilyen szép nap hajnalán,

Nem kopogtathat a halál.

Papa meghalt. Vigasztalhatatlanok vagyunk. Sírunk. Zokogva öleljük egymást.

Elment a Papa. Most már végérvényesen és visszafordítatlanul felnőttek lettünk. Se anyukánk, se apukánk. Ettől a pillanattól mi vagyunk a „nagy öregek”

Előttünk már nincs senki. Mögöttünk, a család. Ettől a perctől a felelősség a mi vállunkat nyomja. Olyan egyszerű volt minden. Eddig.

Két szülő, hét gyerek, tizenhét unoka, tizenegy dédunoka és egy ükunoka.

Fájt valami? Futás a Papához! Elfogyott a kosztpénz? Futás a Mamához! Fájt a világ? Otthon várt Mama és Papa a béke és nyugalom szigetén. Fáj, de a valóság ettől a pillanattól, hogy van hét testvér, tizenhét gyerek, tizenegy unoka és egy dédunoka.

Vajon a Papa halálában összehozott vagy eltávolított minket egymástól?

Életünk legnagyobb vitáján, mi heten, testvérek, itt a kórház udvarán estünk át. Vegyék le a Papát a lélegeztető gépről és hagyjuk, hogy fájdalmak között meghaljon, vagy hagyják az orvosok a gépen? Délután kettő órától sötétedésig vitáztunk. Magunkat és a testvéreket sem kímélve. Léptek zaja hallgattatta el a társaságot. Az orvos volt. Arcára nézve félelem költözött szívünkbe. Meg sem szólalt, már tudtuk jövetele okát.

- Hölgyeim! Uraim! Az édesapjuk döntött. Tizennyolc óra huszonnégy perckor jobblétre szenderült. Fogadják részvétemet. Én fogtam az édesapjuk kezét, akkor, és megkért, hogy adjam át utolsó üzenetét. „Egyetlenjeim, szeretlek benneteket.” Ez az üzenet. Kérem Önöket, hogy méltóságteljes tisztelettel fogadják részvétemet. - egyenként kezet fogva velünk, csendben távozott.

A Papa döntött. Ezt is megtette, helyettünk. Később, a kórházzal szemben levő presszóban ülve, gyászunkban elmerülve beszélgettünk az életről, a halálról, a hogyan tovább-ról. Észrevétlenül, lassan-lassan emelkedő hangon ért el tudatunkig, hogy Papa önként mondott le a további életéről.

- Itt hagyva minket?

- Ránk nem is gondolt?

- Joga volt ehhez?

Én tértem elsőnek észre. Pír öntötte el orcámat. Halkan beszélni kezdtem.

- Gyerekek, Seneca sorai jutnak most eszembe:

Ha az egyik halált fájdalom és szenvedés kíséri, a másik pedig egyszerű és könnyű, miért ne válasszam az utóbbit? Ugyanúgy ahogy kiválasztom a hajót, amelyen utazni fogok, ugyanúgy választom meg a halálnak azt a módját, amellyel eltávozom az életből - szóltam.

Szavaim hatására döbbenet ült ki testvéreim arcán. Látszott, hogy a szó már elért a tudatukig, most a tartalom megértésével, birkóztak.

- Az hiszem, hogy mindnyájan egyet értünk abban, hogy

családunk, ha nem is mélyen vallásos, de katolikus hit szerint gondolkodik és érez. Az egyházak közül a katolikus egyház ellenzi leghevesebben az önként vállalt halált, vagy akár, nevezzük nevén, az eutanáziát. Nem csak a tettet, de még a gondolatát is.

- Ez érthető, nem csak vallási okból, hanem azért is, mert

saját születésünket sem rendeltük meg, ahogy a halál fölött sem rendelkezhet senki, egyedül a teremtő – szólalt meg idősebbik bátyánk, Imre, mélyen a sörös korsó habjába bámulva.

- Olvastam valahol, hogy emberhez méltatlan, ha egy, már csak szenvedést, tartalmazó élet hátralevő részét mások nyakába varrva, tehetetlen koloncként, fájdalomtól üvöltve végigszenvedjük. - Szólalt meg, halkan Marika. - Azt is olvastam, hogy emberi méltósággal, csak a méltóssággal elviselt fájdalom és a méltóssággal ápolt betegkép egyeztethető össze.

Teámat szürcsölve, osztottam meg testvéreimmel újabb gondolatomat:

- Én úgy gondolom, hogy az emberek zöme nem is magától a haláltól, hanem a haldoklástól fél. A kíntól, a fájdalomtól és főleg attól, hogy ezt egyedül, szeretteik nélkül kell átélnie.

- De vajon fel lehet e készülni a halálra? - Tette fel a kérdést Janika. - És főleg, elfogadható e bárkitől az, hogy nem bírja tovább tűrni a szenvedést és inkább a halált választja a küzdelem helyett? Dönthet- e orvos életről és halálról? Az eutanázia hogyan egyeztethető össze a hippokratészi esküvel?

Erzsébet szerint:

- A kín és fájdalom enyhítése az orvos feladata. És kötelessége is! Már csak azért is, - folytatja húgom, - mivel a beteg végig reménykedik abban, hogy állapota visszafordítható.

Eutanázia?

Vajon mi a helyes válasz? Az alkotmányban rögzített, élethez való jog, vagy az ember önrendelkezési joga jelenti-e azt, hogy saját életünk, halálunk felet nyilatkozzunk?

Eddig mély hallgatásba burkolózó Anna szólalt meg, mélyről jövő sóhajtással:

- Erre m ár csak mi felelhetünk.

Szedelőzködni kezdtünk. ki buszhoz, ki vonathoz igyekezvén. Szépen sorjáztunk a kijárat felé, mikor megláttam, hogy fivérem a sarokban lévő asztalra borulva álomba sírva bánatát, alszik. Gyöngéden megérintettem vállát. Sápadtan, kócosan, a pár korsó sörtől kótyagosan, motyogott maga elé:

- A Papa meghalt. Élt kilencvenkét évet.

A pirkadat simogató ölelésétől kisérve ki-ki elindult hazafelé, kicsiny családjához. A pincér, leszedve utánunk az asztalt a néptelen utca végtelenébe bámulva bólintott egy görnyedt hátú idős alak felé, aki korát meghazudtoló fürgeséggel, fejével sűrűn bólogatva igyekezett a hajnali derengés fénye felé...

*****　　

Amikor a doktornő az ambulancián a feltett kérdéseire őszinte válaszokat adtam és ő rövid gondolkodás után közölte, hogy colonoscopia vizsgálatra kell jönnöm, akaratlanul összerándultam, mint aki előtt az ítéletet felolvassák. Izgalom fogott el, amelytől nem tudtam megszabadulni. Perceken belül kiderült, hogy mikor kell jelentkeznem a vizsgálatra, eligazítást kaptam a vizsgálat előkészítésre, s mindjárt laborba is elküldtek vérvizsgálatra, s még egyszer elmagyarázták, hogy mit kell tennem a kitűzött vizsgálati napon és előtte...

Minden szinte magától folyt le, gyakorlatilag anélkül, hogy beavatkoztam volna, talán tiltakozhattam is volna a döntés ellen, de teljesen elerőtlenedtem ettől a váratlan fordulattól. Nem is gondoltam, hogy egy nyavalyás vashiány miatt egyáltalán a gastroenterológiára és ilyen vizsgálatra kell jönnöm…

 Kellett ez nekem? Tettem fel magamnak a kérdést már hazafelé az utcán, és erre napokig nem tudtam válaszolni, mert sűrűn visszatérő gondolatok kavarogtak bennem korábbi kórházi tapasztalataim alapján. Eszembe jutott 12 évvel korábbi rectoscopia vizsgálatom, ahol mindössze 25 cm mélységig vizsgáltak, de sziszegtem a görcsös fájdalomtól, amelyet  csak a befújt levegő okozott, s utána azt mondtam: na, ezt senkinek sem kívánom! Ám de most teljes mélységig fog menni a kígyó, s ez ki tudja mennyi ideig tart majd…

Kinyitottam az Interneten a kulcsszót, és figyelmesen végigolvastam egy csomó dolgot a béltükrözésről: ez nemigen tudott megnyugtatni. Az orvosok által írottak néha előforduló fájdalomról szólnak, amelyet esetleg bódítással, altatással iktathatnak ki. A kép nem áll össze: ha nemigen fáj, akkor miért kell ilyen drasztikus érzéstelenítés? Egyetlen helyen találtam olyan korrekt orvosi szöveget, hogy ez a vizsgálat az egyik legkellemetlenebb és legkínosabb…

Stimmel, a beteg oldaláról a saját és minden eddigi mástól származó egyéb információ szintén erre utal: mindenki, aki beszámolt saját élményéről, kínokat említ, a bódítottak is, és csak egyetlen beteg írta, hogy kellemesen végigaludta, és mindenkinek ezt javasolja az ismételt vizsgálatokhoz. De van, ahol nincs bódítás, csak külön kérésre, mert ehhez komolyabb orvosi háttér is szükséges, emellett a bódult ember állítólag órákon át döntésképtelen, segítség nélkül hazamenni sem tud.

Napokig gondolkoztam, hogy visszamondom a vizsgálatot, mígnem egy pillanatban megvilágosodás jött reám, kell ez nekem, hátha beteg vagyok, és akkor vezekelnem kell bűneimért, amelyeket saját egészségem ellen követtem el. Most már nem azért izgultam, hogy fájni fog-e, vagy sem, hanem azért, hátha rossz eredményt hoz a vizsgálat.

Aztán megnyugodtam, mintha kicseréltek volna. Még majdnem egy hónap marad hátra addig a napig, csak kitalálok még közben valamit. S így is lett. A beteg feje helyett, valami más fejjel kezdtem el gondolkodni. Egy dallam kezdett gondolataim között újra meg újra megjelenni. Nálam a zenei gondolatok megjelenése azt jelenti, hogy a zeneszerző a régmúltból üzen nekem valamit, csak nagyon figyelnem kell arra, hogy mit.

A zenén keresztül Vivaldi lelkész-muzsikus üzenetét ismertem fel, de először nem értettem a kódját.

Ő sokszor elküldte ugyanazt a zenei motívumot, s egy idő után kirajzolódott egy talányos mondat: „...nézz Jézusra, s gondolkozz mérnöki logikáddal…” Aztán a folytatásban: „…és ebbe vond be gyerekkori élményeidet is!” Az intuitív gondolkozásom során így született meg valami olyasmi, amit itt most nem írhatok le. Sok éven keresztül éreztem a zene elbűvölő hatása mellett annak üzeneteiben rejlő erejét. Ez ugyanolyan erő, mint az igazi vers: titokzatos, lélekemelő, tettre serkentő. És ez a serkentés hirtelen megváltoztatta bennem az egész vizsgálatról alkotott összképet: éreztem, hogy itt valami eddig nem tapasztalt fordulathoz, ugráshoz érkeztem, amely kipattanás után napról napra szilárdul, erősödik bennem: életem új célt, és utat nyer általa.

Amikor már kikristályosodott bennem a végső megoldás, valami olyasmit éreztem, mint az egyre növekvő izgalom tetőfokára jutás kéje, az orgazmus. Azután az erős szívdobogás megszűnt, megnyugodva ismét képes lettem az élet egyéb dolgaiban is elmerülni…

De az ügy még messze nem lefutott, még bármi megtörténhet, nincs semmi bizonyítva! Így a feszültség csak ideiglenesen múlt el, újra és újra fellángolt, mi lesz akkor, ha mégsem úgy lesz, ahogy elképzeltem? Az idő pedig egyre gyorsabban telt, elérkezett a hét, a nap, az óra, a perc és ott álltam az ajtóban.  A kijövő nővérkének elfúló hangon mondtam, hogy erre a vizsgálatra jöttem, és átnyújtottam a beutalót…

Még le sem ültem, máris meghallottam a nevemet és szólítottak a vizsgálatra. Nehéz lenne elmondani milyen idétlennek éreztem magamat. Alighogy az ajtón beléptem, máris megkaptam az asszisztensnőtől az utasításokat, hogy itt tessék  alulról levetkőzni, ezzel tessék eltakarnia magát, aztán ide a vizsgálóasztalhoz jönni. Tétován, mechanikusan követtem az utasításokat, a vizsgálóasztalra ültem, és akkor magamra hagytak… Az asszisztensnő elment, orvos pedig még eddig nem is jött. Megint bénán éreztem magam. Nem erre számítottam. Próbáltam a hátam mögött levő műszereket fürkészni, de jóformán semmit sem láttam, az endoszkópot pedig végképpen nem. Korábban gondoltam, hogy majd egyezkedek a doktorral, így meg úgy, de ebből sem lett semmi, itt mindig a másik fél lett a kezdeményező.

Az asszisztensnő visszajött és közölte hogy P osztályos orvosnő fog jönni vizsgálni a beosztásnak megfelelően. Hamarosan bejött a doktornő, röviden tájékozódott az ügyemről. Tőlem semmit sem kérdezett, csak így szólt – most feküdjön a baloldalára és tegye szabaddá  fenekét! Alig érkeztem a lefekvéssel és a takaró kinyitásával hátulról a két hölgy teketória nélkül, nemes egyszerűséggel hozzálátott a művelethez, azonnal megéreztem a síkosító anyagot a lyukamban, és már indult is a kígyó befelé. A behatolás élményét egyszerűen nem vagyok képes hűen leírni, annyira gyorsan és váratlanul alakult minden… hirtelen elhatározással a monitort kezdtem bámulni, és ez így ment a művelet elejétől a végéig.

A monitoron megjelenő képek egyszerűen lenyűgöztek, hogy saját legtitkosabb szentségemet, bensőmet látom! Az első pillanatban még kívülről a farpofák közötti kelyhet, de pillanatokon belül már a végbél belső furcsa redős szerkezetét. Egy erős levegőbefújásra a kanyargó bélfalak között háromszögletű rés támadt, majd kikerekedett és ebben az irányban robogtunk tovább előre. Nem sokáig, mert előttünk megint, redős fal állt, és a fejnek megint vizsgálnia kellett, merre tovább? Körbeforgott, újabb léglökés és megint oldalirányban tovább nyomult előre. Ezt még többször megismételte, a fej mocorgása alapján éreztem, hogy már elég messze van bennem. Most kellene valamit éreznem, aminek jönnie kellene, de nem jön. Igaz ez, vagy csak képzelődők?

A baloldalam már kezdett megtelni a kígyóval, az újabb és újabb levegőadagok már messze jártak, egészen a vakbélnél éreztem az enyhe, majd növekvő feszítést.  A belső tér pedig csupa ünnepélyes csillogás, ragyogás, szüntelen mozgás előre, előre. Egy pillanatra a felső részen egy kis sötétpiros foltot pillantottam meg, de mindjárt továbbhaladva eltűnt a látótérből…és továbbra sem jön semmi, amire vártam!

Ekkor a doktornő megkért, hogy óvatosan forduljak a hátamra, amit meg is tettem. A könnyű takaró, amely az alsó részemet fedte, lecsúszott rólam, de mindjárt vissza is húzták. Még a jobb lábamat kellett felemelni, hogy a korábbi hátsó helyzetből a két lábam közé kerüljön az endoszkóp szára. A kígyófej mozgását most a szívem alatt éreztem, majd egy hirtelen lökés után kicsit felhördültem, amikor úgy tűnt, hogy valami szűk nyíláson sikerült áthatolnia és jelentősen megugrott, keresztben a gyomor alatt a máj irányában. Az egész procedúrában ez a mozzanat volt a legjobban érezhető. No, már felénél tart a behatolás… De az átfordulásnál sem jelentkezett a várva várt esemény!

Miután a hátamra feküdtem, szemben velem egy másik monitoron láthattam belsőmet. Ez azonban tőlem messzebb esett, így gyengébben láttam a további képsorokat. Most derült ki, miért kellett a baloldali helyzetből átfordulnom a hátoldalra. Az asszisztensnő megkért, hogy húzzam fel az ingemet és trikómat. Amikor ez teljesítettem, ő elkezdte masszírozni a baloldali has részt. Mivel a kígyó egyre beljebb hatolt, előrehaladása fokozatosan megnehezült, hiszen egyre nagyobb felületen súrlódott a béllel. Az alulról való betolás egyre több erőt igényelt, és a baloldalon kezdett fölfelé kiemelkedni a kígyótest. Ezt kellett az asszisztensnőnek visszatartani a továbbhaladás érdekében.

Aztán egy kanyart láttam, miután pedig a doktornő mondta, hogy még egy egyenes szakaszt kell megtenni. A szakasz végén éreztem, hogy a kígyófej elérte a vakbél táját. Most elértük a behatolás végét? – kérdeztem. – Igen – válaszolta a doktornő – most az endoszkóp szinte egy teljes körben fekszik a hasában. Furcsa érzés volt így telve lenni, s egy kicsit magam is megtapogattam telt, felfújt hasamat, benne a kígyóval. Egy pár pillanatig ilyen helyzetben voltam, amikor a doktornő szólt – most mindjárt megkönnyebbül. Ahogy a monitorra tekintettem, láttam amint a kígyó kezdett sebesen hátrafelé kicsúszni belőlem. Fizikai megkönnyebbülést ugyan nem éreztem, de örömmel konstatáltam, hogy már nem sok maradt hátra a vizsgálatból. Sikerülni fog, amit elterveztem!…

Kifelé a kígyó sokkal gyorsabban mozgott, mint befelé, a monitoron most hátramenetben láthattam mindazt, amit korábban, mintha egy vonat utolsó kocsijának hátsó ajtaján néznék hátra egy alagútba. Azonban ez az alagút nem szokványosan sötét volt, hanem teljes kivilágításban tündökölt, sziporkázott, s a szentéjben halkan megszólalt egy orgona, lágy győzelmi akkordokat adva, amit csak én hallottam… Hát sikerült! Sikerült!

– Hol is volt az a kis polip – kérdezte a doktornő magától – ahá, megvan, de nem lehet kivenni, mert még túl kicsi. Én ugyan szintén erősen figyeltem a monitort, de semmit se láttam. A kis polipról ekkor szinte tudomást sem vettem, mert elnyomta az erősödő orgonazúgás… Aztán meg azzal voltam elfoglalva, hogy bámuljam még belső magamat a monitoron, de a sebes hátramenet és zengő fényesség miatt alig láttam valamit. Úgy éreztem, hogy valamit mondanom kell, de okosat szólni nem tudtam a befejezés izgalmától, csak egy ostobaságnak tűnő gondolat buggyant ki belőlem: – Milyen sok vérér van itten – szóltam, mintha csodálkoznék. – Igen, és milyen sok kanyar – folytatta a doktornő nevetve az általam megkezdett mondatot. – Hát itt durva hiba szerencsére nincs – vonta le a végső konklúziót a doktornő.

Arra már nem emlékszem, hogyan hagyott el a kígyó, csak arra, hogy egyedül fekszem az asztalon, körülöttem már nincs senki, csak az orgonazengés, melyet egy harangzúgás is erősített. Ekkor kapcsoltam: hát vége! Sikerült a kísérlet! Sikerült, amire gondolatban annyiszor készültem már, de még magamnak is alig mertem bevallani: az egész idő alatt nem éreztem görcsös fájdalmat, azt, amely mindenkinek réme, akinek csak át kell esnie ezen a nyűgös vizsgálaton.

Nem görcsöltem, nem sziszegtem, nem grimaszoltam, inkább valamiféle érdeklődéssel figyeltem végig a folyamatot. Lépésről lépésre vártam a fájdalom megjelenését, de az nem következett be, semmikor a vizsgálat során, egyszerűen nem keletkezett, meg sem született, így nem is nőhetett meg, nem is érezhettem. Minden egyéb történésnek megvolt a valós fizikai háttere, az éles görcsös fájdalom azonban egyszerűen nem létezett. Ezt a lelkiállapotot nem tudom megfelelően leírni. Örömömet, és egyszersmind tétovaságomat. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit tegyek ezzel a merőben új, valós tapasztalattal. Akkor nem volt erőm kezdeményezni. Bonyolult lelki folyamat mellett ment bennem végbe ez az egész: a bénító szégyen és a dicsőség valamilyen keveréke… s nem tudtam, hogy a vizsgálók mit vettek észre rajtam…

Tudós hitemmel szilárdan állítom, hogy ennek törvényszerűen így kellett lennie. A képlet túl egyszerű… majd elmondom…

De mégis, egyszerű beteg emberi oldalról ez eddigi életem legnagyobb, átélt csodája, amelyre ha bármikor is visszagondolok, újra és újra elfog a borzongás, az izgalom, a szívdobogás, a továbblépés szükségessége, mert érzem, hogy itt most valami csodálatos, nagyszerű és fontos dolognak, félelmetes titoknak lettem tudója…

Érzem, ettől a pillanattól kezdve  megváltozott az életem… A világ legszerencsésebbjei közé kerültem: kiválasztott lettem, s lehetek talán kicsit megváltó is? Ezernyi emberi fájdalom kiváltásánál lehet-e szebb cél?

De hogyan tovább, egyáltalán elhiszik nekem ezt az egészet? És egyébként is egy ilyen csúnya, kínos vizsgálatról hogyan és kinek lehet szólni?

Akkor a tapasztalatomról csak annyit tudtam a kedves asszisztensnőnek mondani: – hát ez a vizsgálat messze nem fájt úgy, mint az előző. Valószínűen nem hitte, mert így szólt: – biztosan rosszul emlékszik rá… Egyetlen embernek, a lányomnak próbáltam elmondani történetemet röviden, alátámasztva a bizonyítás érveivel is, de valahogy nem voltam elég meggyőző…

Telnek a hetek, az átélés bizsergése még most is elő-elővesz. Azóta sok zenei üzenetet kaptam, többek között Mozart, Beethoven, Brahms, Schubert, sőt Paganini is elküldte tanácsait, de ezeket még nem sikerült azonnal kellően értelmeznem, rendeznem… majd visszatérek rájuk.

                                                                         *****

Lejegyezve 2009 júliusában…