Derkovats Gyula: Vivaldi kódja
Amikor a doktornő az ambulancián a feltett kérdéseire őszinte válaszokat adtam és ő rövid gondolkodás után közölte, hogy colonoscopia vizsgálatra kell jönnöm, akaratlanul összerándultam, mint aki előtt az ítéletet felolvassák. Izgalom fogott el, amelytől nem tudtam megszabadulni. Perceken belül kiderült, hogy mikor kell jelentkeznem a vizsgálatra, eligazítást kaptam a vizsgálat előkészítésre, s mindjárt laborba is elküldtek vérvizsgálatra, s még egyszer elmagyarázták, hogy mit kell tennem a kitűzött vizsgálati napon és előtte...
Minden szinte magától folyt le, gyakorlatilag anélkül, hogy beavatkoztam volna, talán tiltakozhattam is volna a döntés ellen, de teljesen elerőtlenedtem ettől a váratlan fordulattól. Nem is gondoltam, hogy egy nyavalyás vashiány miatt egyáltalán a gastroenterológiára és ilyen vizsgálatra kell jönnöm…
Kellett ez nekem? Tettem fel magamnak a kérdést már hazafelé az utcán, és erre napokig nem tudtam válaszolni, mert sűrűn visszatérő gondolatok kavarogtak bennem korábbi kórházi tapasztalataim alapján. Eszembe jutott 12 évvel korábbi rectoscopia vizsgálatom, ahol mindössze 25 cm mélységig vizsgáltak, de sziszegtem a görcsös fájdalomtól, amelyet csak a befújt levegő okozott, s utána azt mondtam: na, ezt senkinek sem kívánom! Ám de most teljes mélységig fog menni a kígyó, s ez ki tudja mennyi ideig tart majd…
Kinyitottam az Interneten a kulcsszót, és figyelmesen végigolvastam egy csomó dolgot a béltükrözésről: ez nemigen tudott megnyugtatni. Az orvosok által írottak néha előforduló fájdalomról szólnak, amelyet esetleg bódítással, altatással iktathatnak ki. A kép nem áll össze: ha nemigen fáj, akkor miért kell ilyen drasztikus érzéstelenítés? Egyetlen helyen találtam olyan korrekt orvosi szöveget, hogy ez a vizsgálat az egyik legkellemetlenebb és legkínosabb…
Stimmel, a beteg oldaláról a saját és minden eddigi mástól származó egyéb információ szintén erre utal: mindenki, aki beszámolt saját élményéről, kínokat említ, a bódítottak is, és csak egyetlen beteg írta, hogy kellemesen végigaludta, és mindenkinek ezt javasolja az ismételt vizsgálatokhoz. De van, ahol nincs bódítás, csak külön kérésre, mert ehhez komolyabb orvosi háttér is szükséges, emellett a bódult ember állítólag órákon át döntésképtelen, segítség nélkül hazamenni sem tud.
Napokig gondolkoztam, hogy visszamondom a vizsgálatot, mígnem egy pillanatban megvilágosodás jött reám, kell ez nekem, hátha beteg vagyok, és akkor vezekelnem kell bűneimért, amelyeket saját egészségem ellen követtem el. Most már nem azért izgultam, hogy fájni fog-e, vagy sem, hanem azért, hátha rossz eredményt hoz a vizsgálat.
Aztán megnyugodtam, mintha kicseréltek volna. Még majdnem egy hónap marad hátra addig a napig, csak kitalálok még közben valamit. S így is lett. A beteg feje helyett, valami más fejjel kezdtem el gondolkodni. Egy dallam kezdett gondolataim között újra meg újra megjelenni. Nálam a zenei gondolatok megjelenése azt jelenti, hogy a zeneszerző a régmúltból üzen nekem valamit, csak nagyon figyelnem kell arra, hogy mit.
A zenén keresztül Vivaldi lelkész-muzsikus üzenetét ismertem fel, de először nem értettem a kódját.
Ő sokszor elküldte ugyanazt a zenei motívumot, s egy idő után kirajzolódott egy talányos mondat: „...nézz Jézusra, s gondolkozz mérnöki logikáddal…” Aztán a folytatásban: „…és ebbe vond be gyerekkori élményeidet is!” Az intuitív gondolkozásom során így született meg valami olyasmi, amit itt most nem írhatok le. Sok éven keresztül éreztem a zene elbűvölő hatása mellett annak üzeneteiben rejlő erejét. Ez ugyanolyan erő, mint az igazi vers: titokzatos, lélekemelő, tettre serkentő. És ez a serkentés hirtelen megváltoztatta bennem az egész vizsgálatról alkotott összképet: éreztem, hogy itt valami eddig nem tapasztalt fordulathoz, ugráshoz érkeztem, amely kipattanás után napról napra szilárdul, erősödik bennem: életem új célt, és utat nyer általa.
Amikor már kikristályosodott bennem a végső megoldás, valami olyasmit éreztem, mint az egyre növekvő izgalom tetőfokára jutás kéje, az orgazmus. Azután az erős szívdobogás megszűnt, megnyugodva ismét képes lettem az élet egyéb dolgaiban is elmerülni…
De az ügy még messze nem lefutott, még bármi megtörténhet, nincs semmi bizonyítva! Így a feszültség csak ideiglenesen múlt el, újra és újra fellángolt, mi lesz akkor, ha mégsem úgy lesz, ahogy elképzeltem? Az idő pedig egyre gyorsabban telt, elérkezett a hét, a nap, az óra, a perc és ott álltam az ajtóban. A kijövő nővérkének elfúló hangon mondtam, hogy erre a vizsgálatra jöttem, és átnyújtottam a beutalót…
Még le sem ültem, máris meghallottam a nevemet és szólítottak a vizsgálatra. Nehéz lenne elmondani milyen idétlennek éreztem magamat. Alighogy az ajtón beléptem, máris megkaptam az asszisztensnőtől az utasításokat, hogy itt tessék alulról levetkőzni, ezzel tessék eltakarnia magát, aztán ide a vizsgálóasztalhoz jönni. Tétován, mechanikusan követtem az utasításokat, a vizsgálóasztalra ültem, és akkor magamra hagytak… Az asszisztensnő elment, orvos pedig még eddig nem is jött. Megint bénán éreztem magam. Nem erre számítottam. Próbáltam a hátam mögött levő műszereket fürkészni, de jóformán semmit sem láttam, az endoszkópot pedig végképpen nem. Korábban gondoltam, hogy majd egyezkedek a doktorral, így meg úgy, de ebből sem lett semmi, itt mindig a másik fél lett a kezdeményező.
Az asszisztensnő visszajött és közölte hogy P osztályos orvosnő fog jönni vizsgálni a beosztásnak megfelelően. Hamarosan bejött a doktornő, röviden tájékozódott az ügyemről. Tőlem semmit sem kérdezett, csak így szólt – most feküdjön a baloldalára és tegye szabaddá fenekét! Alig érkeztem a lefekvéssel és a takaró kinyitásával hátulról a két hölgy teketória nélkül, nemes egyszerűséggel hozzálátott a művelethez, azonnal megéreztem a síkosító anyagot a lyukamban, és már indult is a kígyó befelé. A behatolás élményét egyszerűen nem vagyok képes hűen leírni, annyira gyorsan és váratlanul alakult minden… hirtelen elhatározással a monitort kezdtem bámulni, és ez így ment a művelet elejétől a végéig.
A monitoron megjelenő képek egyszerűen lenyűgöztek, hogy saját legtitkosabb szentségemet, bensőmet látom! Az első pillanatban még kívülről a farpofák közötti kelyhet, de pillanatokon belül már a végbél belső furcsa redős szerkezetét. Egy erős levegőbefújásra a kanyargó bélfalak között háromszögletű rés támadt, majd kikerekedett és ebben az irányban robogtunk tovább előre. Nem sokáig, mert előttünk megint, redős fal állt, és a fejnek megint vizsgálnia kellett, merre tovább? Körbeforgott, újabb léglökés és megint oldalirányban tovább nyomult előre. Ezt még többször megismételte, a fej mocorgása alapján éreztem, hogy már elég messze van bennem. Most kellene valamit éreznem, aminek jönnie kellene, de nem jön. Igaz ez, vagy csak képzelődők?
A baloldalam már kezdett megtelni a kígyóval, az újabb és újabb levegőadagok már messze jártak, egészen a vakbélnél éreztem az enyhe, majd növekvő feszítést. A belső tér pedig csupa ünnepélyes csillogás, ragyogás, szüntelen mozgás előre, előre. Egy pillanatra a felső részen egy kis sötétpiros foltot pillantottam meg, de mindjárt továbbhaladva eltűnt a látótérből…és továbbra sem jön semmi, amire vártam!
Ekkor a doktornő megkért, hogy óvatosan forduljak a hátamra, amit meg is tettem. A könnyű takaró, amely az alsó részemet fedte, lecsúszott rólam, de mindjárt vissza is húzták. Még a jobb lábamat kellett felemelni, hogy a korábbi hátsó helyzetből a két lábam közé kerüljön az endoszkóp szára. A kígyófej mozgását most a szívem alatt éreztem, majd egy hirtelen lökés után kicsit felhördültem, amikor úgy tűnt, hogy valami szűk nyíláson sikerült áthatolnia és jelentősen megugrott, keresztben a gyomor alatt a máj irányában. Az egész procedúrában ez a mozzanat volt a legjobban érezhető. No, már felénél tart a behatolás… De az átfordulásnál sem jelentkezett a várva várt esemény!
Miután a hátamra feküdtem, szemben velem egy másik monitoron láthattam belsőmet. Ez azonban tőlem messzebb esett, így gyengébben láttam a további képsorokat. Most derült ki, miért kellett a baloldali helyzetből átfordulnom a hátoldalra. Az asszisztensnő megkért, hogy húzzam fel az ingemet és trikómat. Amikor ez teljesítettem, ő elkezdte masszírozni a baloldali has részt. Mivel a kígyó egyre beljebb hatolt, előrehaladása fokozatosan megnehezült, hiszen egyre nagyobb felületen súrlódott a béllel. Az alulról való betolás egyre több erőt igényelt, és a baloldalon kezdett fölfelé kiemelkedni a kígyótest. Ezt kellett az asszisztensnőnek visszatartani a továbbhaladás érdekében.
Aztán egy kanyart láttam, miután pedig a doktornő mondta, hogy még egy egyenes szakaszt kell megtenni. A szakasz végén éreztem, hogy a kígyófej elérte a vakbél táját. Most elértük a behatolás végét? – kérdeztem. – Igen – válaszolta a doktornő – most az endoszkóp szinte egy teljes körben fekszik a hasában. Furcsa érzés volt így telve lenni, s egy kicsit magam is megtapogattam telt, felfújt hasamat, benne a kígyóval. Egy pár pillanatig ilyen helyzetben voltam, amikor a doktornő szólt – most mindjárt megkönnyebbül. Ahogy a monitorra tekintettem, láttam amint a kígyó kezdett sebesen hátrafelé kicsúszni belőlem. Fizikai megkönnyebbülést ugyan nem éreztem, de örömmel konstatáltam, hogy már nem sok maradt hátra a vizsgálatból. Sikerülni fog, amit elterveztem!…
Kifelé a kígyó sokkal gyorsabban mozgott, mint befelé, a monitoron most hátramenetben láthattam mindazt, amit korábban, mintha egy vonat utolsó kocsijának hátsó ajtaján néznék hátra egy alagútba. Azonban ez az alagút nem szokványosan sötét volt, hanem teljes kivilágításban tündökölt, sziporkázott, s a szentéjben halkan megszólalt egy orgona, lágy győzelmi akkordokat adva, amit csak én hallottam… Hát sikerült! Sikerült!
– Hol is volt az a kis polip – kérdezte a doktornő magától – ahá, megvan, de nem lehet kivenni, mert még túl kicsi. Én ugyan szintén erősen figyeltem a monitort, de semmit se láttam. A kis polipról ekkor szinte tudomást sem vettem, mert elnyomta az erősödő orgonazúgás… Aztán meg azzal voltam elfoglalva, hogy bámuljam még belső magamat a monitoron, de a sebes hátramenet és zengő fényesség miatt alig láttam valamit. Úgy éreztem, hogy valamit mondanom kell, de okosat szólni nem tudtam a befejezés izgalmától, csak egy ostobaságnak tűnő gondolat buggyant ki belőlem: – Milyen sok vérér van itten – szóltam, mintha csodálkoznék. – Igen, és milyen sok kanyar – folytatta a doktornő nevetve az általam megkezdett mondatot. – Hát itt durva hiba szerencsére nincs – vonta le a végső konklúziót a doktornő.
Arra már nem emlékszem, hogyan hagyott el a kígyó, csak arra, hogy egyedül fekszem az asztalon, körülöttem már nincs senki, csak az orgonazengés, melyet egy harangzúgás is erősített. Ekkor kapcsoltam: hát vége! Sikerült a kísérlet! Sikerült, amire gondolatban annyiszor készültem már, de még magamnak is alig mertem bevallani: az egész idő alatt nem éreztem görcsös fájdalmat, azt, amely mindenkinek réme, akinek csak át kell esnie ezen a nyűgös vizsgálaton.
Nem görcsöltem, nem sziszegtem, nem grimaszoltam, inkább valamiféle érdeklődéssel figyeltem végig a folyamatot. Lépésről lépésre vártam a fájdalom megjelenését, de az nem következett be, semmikor a vizsgálat során, egyszerűen nem keletkezett, meg sem született, így nem is nőhetett meg, nem is érezhettem. Minden egyéb történésnek megvolt a valós fizikai háttere, az éles görcsös fájdalom azonban egyszerűen nem létezett. Ezt a lelkiállapotot nem tudom megfelelően leírni. Örömömet, és egyszersmind tétovaságomat. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit tegyek ezzel a merőben új, valós tapasztalattal. Akkor nem volt erőm kezdeményezni. Bonyolult lelki folyamat mellett ment bennem végbe ez az egész: a bénító szégyen és a dicsőség valamilyen keveréke… s nem tudtam, hogy a vizsgálók mit vettek észre rajtam…
Tudós hitemmel szilárdan állítom, hogy ennek törvényszerűen így kellett lennie. A képlet túl egyszerű… majd elmondom…
De mégis, egyszerű beteg emberi oldalról ez eddigi életem legnagyobb, átélt csodája, amelyre ha bármikor is visszagondolok, újra és újra elfog a borzongás, az izgalom, a szívdobogás, a továbblépés szükségessége, mert érzem, hogy itt most valami csodálatos, nagyszerű és fontos dolognak, félelmetes titoknak lettem tudója…
Érzem, ettől a pillanattól kezdve megváltozott az életem… A világ legszerencsésebbjei közé kerültem: kiválasztott lettem, s lehetek talán kicsit megváltó is? Ezernyi emberi fájdalom kiváltásánál lehet-e szebb cél?
De hogyan tovább, egyáltalán elhiszik nekem ezt az egészet? És egyébként is egy ilyen csúnya, kínos vizsgálatról hogyan és kinek lehet szólni?
Akkor a tapasztalatomról csak annyit tudtam a kedves asszisztensnőnek mondani: – hát ez a vizsgálat messze nem fájt úgy, mint az előző. Valószínűen nem hitte, mert így szólt: – biztosan rosszul emlékszik rá… Egyetlen embernek, a lányomnak próbáltam elmondani történetemet röviden, alátámasztva a bizonyítás érveivel is, de valahogy nem voltam elég meggyőző…
Telnek a hetek, az átélés bizsergése még most is elő-elővesz. Azóta sok zenei üzenetet kaptam, többek között Mozart, Beethoven, Brahms, Schubert, sőt Paganini is elküldte tanácsait, de ezeket még nem sikerült azonnal kellően értelmeznem, rendeznem… majd visszatérek rájuk.
*****
Lejegyezve 2009 júliusában…
Lájkolj nekünk!
Téma: Derkováts Gyula: Vivaldi kódja
Nincs hozzászólás.