Jártó Róza: Eutanázia

2012.09.03 22:09

　

Papa meghalt. Vigasztalhatatlanok vagyunk. Sírunk. Zokogva öleljük egymást.

Elment a Papa. Most már végérvényesen és visszafordítatlanul felnőttek lettünk. Se anyukánk, se apukánk. Ettől a pillanattól mi vagyunk a „nagy öregek”

Előttünk már nincs senki. Mögöttünk, a család. Ettől a perctől a felelősség a mi vállunkat nyomja. Olyan egyszerű volt minden. Eddig.

Két szülő, hét gyerek, tizenhét unoka, tizenegy dédunoka és egy ükunoka.

Fájt valami? Futás a Papához! Elfogyott a kosztpénz? Futás a Mamához! Fájt a világ? Otthon várt Mama és Papa a béke és nyugalom szigetén. Fáj, de a valóság ettől a pillanattól, hogy van hét testvér, tizenhét gyerek, tizenegy unoka és egy dédunoka.

Vajon a Papa halálában összehozott vagy eltávolított minket egymástól?

Életünk legnagyobb vitáján, mi heten, testvérek, itt a kórház udvarán estünk át. Vegyék le a Papát a lélegeztető gépről és hagyjuk, hogy fájdalmak között meghaljon, vagy hagyják az orvosok a gépen? Délután kettő órától sötétedésig vitáztunk. Magunkat és a testvéreket sem kímélve. Léptek zaja hallgattatta el a társaságot. Az orvos volt. Arcára nézve félelem költözött szívünkbe. Meg sem szólalt, már tudtuk jövetele okát.

- Hölgyeim! Uraim! Az édesapjuk döntött. Tizennyolc óra huszonnégy perckor jobblétre szenderült. Fogadják részvétemet. Én fogtam az édesapjuk kezét, akkor, és megkért, hogy adjam át utolsó üzenetét. „Egyetlenjeim, szeretlek benneteket.” Ez az üzenet. Kérem Önöket, hogy méltóságteljes tisztelettel fogadják részvétemet. - egyenként kezet fogva velünk, csendben távozott.

A Papa döntött. Ezt is megtette, helyettünk. Később, a kórházzal szemben levő presszóban ülve, gyászunkban elmerülve beszélgettünk az életről, a halálról, a hogyan tovább-ról. Észrevétlenül, lassan-lassan emelkedő hangon ért el tudatunkig, hogy Papa önként mondott le a további életéről.

- Itt hagyva minket?

- Ránk nem is gondolt?

- Joga volt ehhez?

Én tértem elsőnek észre. Pír öntötte el orcámat. Halkan beszélni kezdtem.

- Gyerekek, Seneca sorai jutnak most eszembe:

Ha az egyik halált fájdalom és szenvedés kíséri, a másik pedig egyszerű és könnyű, miért ne válasszam az utóbbit? Ugyanúgy ahogy kiválasztom a hajót, amelyen utazni fogok, ugyanúgy választom meg a halálnak azt a módját, amellyel eltávozom az életből - szóltam.

Szavaim hatására döbbenet ült ki testvéreim arcán. Látszott, hogy a szó már elért a tudatukig, most a tartalom megértésével, birkóztak.

- Az hiszem, hogy mindnyájan egyet értünk abban, hogy

családunk, ha nem is mélyen vallásos, de katolikus hit szerint gondolkodik és érez. Az egyházak közül a katolikus egyház ellenzi leghevesebben az önként vállalt halált, vagy akár, nevezzük nevén, az eutanáziát. Nem csak a tettet, de még a gondolatát is.

- Ez érthető, nem csak vallási okból, hanem azért is, mert

saját születésünket sem rendeltük meg, ahogy a halál fölött sem rendelkezhet senki, egyedül a teremtő – szólalt meg idősebbik bátyánk, Imre, mélyen a sörös korsó habjába bámulva.

- Olvastam valahol, hogy emberhez méltatlan, ha egy, már csak szenvedést, tartalmazó élet hátralevő részét mások nyakába varrva, tehetetlen koloncként, fájdalomtól üvöltve végigszenvedjük. - Szólalt meg, halkan Marika. - Azt is olvastam, hogy emberi méltósággal, csak a méltóssággal elviselt fájdalom és a méltóssággal ápolt betegkép egyeztethető össze.

Teámat szürcsölve, osztottam meg testvéreimmel újabb gondolatomat:

- Én úgy gondolom, hogy az emberek zöme nem is magától a haláltól, hanem a haldoklástól fél. A kíntól, a fájdalomtól és főleg attól, hogy ezt egyedül, szeretteik nélkül kell átélnie.

- De vajon fel lehet e készülni a halálra? - Tette fel a kérdést Janika. - És főleg, elfogadható e bárkitől az, hogy nem bírja tovább tűrni a szenvedést és inkább a halált választja a küzdelem helyett? Dönthet- e orvos életről és halálról? Az eutanázia hogyan egyeztethető össze a hippokratészi esküvel?

Erzsébet szerint:

- A kín és fájdalom enyhítése az orvos feladata. És kötelessége is! Már csak azért is, - folytatja húgom, - mivel a beteg végig reménykedik abban, hogy állapota visszafordítható.

Eutanázia?

Vajon mi a helyes válasz? Az alkotmányban rögzített, élethez való jog, vagy az ember önrendelkezési joga jelenti-e azt, hogy saját életünk, halálunk felet nyilatkozzunk?

Eddig mély hallgatásba burkolózó Anna szólalt meg, mélyről jövő sóhajtással:

- Erre m ár csak mi felelhetünk.

Szedelőzködni kezdtünk. ki buszhoz, ki vonathoz igyekezvén. Szépen sorjáztunk a kijárat felé, mikor megláttam, hogy fivérem a sarokban lévő asztalra borulva álomba sírva bánatát, alszik. Gyöngéden megérintettem vállát. Sápadtan, kócosan, a pár korsó sörtől kótyagosan, motyogott maga elé:

- A Papa meghalt. Élt kilencvenkét évet.

A pirkadat simogató ölelésétől kisérve ki-ki elindult hazafelé, kicsiny családjához. A pincér, leszedve utánunk az asztalt a néptelen utca végtelenébe bámulva bólintott egy görnyedt hátú idős alak felé, aki korát meghazudtoló fürgeséggel, fejével sűrűn bólogatva igyekezett a hajnali derengés fénye felé...

*****